Kedves testvérünk,
A nép tetszése/jóindulata:
Az emberek felől a személy felé érkező elismerések, gratulációk és közeledések.
Ez a fajta elismerés, bármilyen formában is jelenjen meg, helytelen. Mind a személy lelki életének, mind pedig a végzett szolgálatnak árt. A hírnév egy mérgező mézcsapda, amely káros következményekkel jár.
A nép tetszése, a nép kegye.
Ez egy olyan betegség, amelyben az ember elragadtatja magát a szolgák szeretetétől, tapsától, elismerésétől, és eltér a világra jövetelének céljától.
Azok, akiket ez a betegség sújt, abba a tévedésbe esnek, hogy egy másik, magukhoz hasonló szerencsétlen embertől várnak segítséget.
A nép tetszése, a nép kegye.
A képmutatás hirdetője a beleegyezéshez vezető út legnagyobb akadálya is egyben.
; a társadalom rabjává válni, a társadalmi elítélést a bűn elé helyezni, a társadalom tetszését az angyalok jóváhagyásánál előbbre tartani.
Azok az emberek, akik emlékeznek a sírvilágra, ahol mindenki egyedül szenved, a feltámadás napjára, ahol senki sem nézhet a másikra, és az elszámolás napjára, ahol senki sem tud közbenjárni Allah engedélye nélkül, nem kapják el ezt a betegséget.
„Allah megvette a hívőktől az életüket és a vagyonukat a paradicsomért cserébe.”
(Tevbe, 9/111)
hallgatnak a versre, és nem az emberek tetszésére törekszenek,
„Az emberek Ura”
azok, akik önként alávetik magukat; akik feláldozzák önmagukat és javaikat Allahért.
Azonban,
„Istenért szeretni”
például,
„Istenért szeretni”
Ez jogos és szép. Minden hívő azt kívánja, hogy Allah hívő szolgái szeressék őt. Ez a vágy nem önző, hanem isteni eredetű, és nem esik a népszerűségmánia betegségébe.
Másrészről,
Az emberek érdeklődése és figyelme nem kikövetelhető; az csak Allah által adható.
Bár Isten adta, mégsem lehet vele dicsekedni, azaz nem lehet azzal hencegni és gőgösködni, hogy „nézzétek, mindenki engem kedvel és érdeklődik irántam”. Ha az Isten által adott ez a figyelem és érdeklődés elkényezteti az embert és dicsekedésre készteti, az azt jelenti, hogy az illetőben elveszik az őszinteség és a tiszta szándék, azaz elkezdi elkényeztetni magát.
Ebben az értelemben
az emberek érdeklődése és figyelme nem jutalom vagy elismerés, hanem éppen ellenkezőleg, büntetés és szankció.
Mert a bűnök között a legnagyobb bűn a hiúság és az embernek önmagával való dicsekedése és önteltsége. Ez pedig nem jót, hanem rosszat hoz az embernek. Allah nem szereti a hiú és öntelt embereket, és a pokollal bünteti őket. Ezért az embereknek nem örülni kellene annak, ha valaki nem Allahért mutat érdeklődést és törődést, hanem szomorúnak kellene lenniük.
A mai ember sokaságát félrevezető és a hírnév rabszolgájává tevő dolog az Istenért nem való érdeklődés és figyelem. Néhányuk élete teljes mértékben a látszat és a képmutatás köré épül. Ezek a szerencsétlenek soha nem tudnak természetesek és őszinték lenni. Minden mozdulatuk, viselkedésük mesterkélt és pózoló. Mintha egy megtestesült képmutatás lennének. Isten óvjon meg minket és minden hívőt az ilyen helyzetektől.
Pedig ha őszintén törekednénk Allah kegyelmének elnyerésére, az a túlvilági életünk minden szakaszában hasznos és előnyös lenne számunkra.
Lényegében, amikor a teremtett világra a Teremtő nevében tekintünk, minden létező sokféleképpen Istenről beszél. Ahogy a Selimiye mecsetre nézve az ember Mimar Sinanra emlékezik és rá gondol, úgy a teremtményekre mélyrehatóan tekintő minden hívő is közvetlenül Isten létezésének és egységének a tudatára jut. Végtelen tudását, akaratát, hatalmát minden teremtményében megfigyeli.
Mindenhol jelenlévőnek látja Istent. Aki tudatában van annak, hogy Isten minden pillanatban és mindenhol jelen van, az természetesen minden helyzetben hozzá fordul és tőle kér segítséget. Amíg Ő ott van és mellette, mástól segítséget kérni olyan tiszteletlenség, mintha egy király jelenlétében a szolgájától kérne valaki segítséget. Bár elméletben ez könnyűnek tűnik, a mindennapi élet részévé tenni és megélni persze nem egyszerű.
Mindazonáltal, Istennek számtalan áldása van az ember felett. Ha az ember ezeket az áldásokat magának tulajdonítja, az gőg és hiúság lesz; ha pedig tagadja és elrejti ezeket az áldásokat, az Isten áldásai iránti hálátlanság, és mindkét eset lelki betegség. Tehát ahogy nem helyes, ha az ember a rajta látható áldásokat magának tulajdonítja, ugyanúgy nem helyes azokat tagadni és elrejteni sem.
Ezért mondjuk, hogy a jótéteményekről való megemlékezés,
az áldást Allah-tól valónak tudni, és ezt az áldást megmutatni és hirdetni
Az Ő útját kell követnünk. Az alázatot ebben a keretben kell értelmezni. Az alázat valójában azt jelenti, hogy a jótéteményt Istentől valónak tudjuk, és ezeket a jótéteményeket Isten kegyének tartjuk:
„És ami az Úr áldását illeti, hát már…”
(hálásan)
mesélj!
(Duha, 93/11)
Üdvözlettel és imádsággal…
Kérdések az iszlámról
