Kedves testvérünk,
Kényszerképzet,
Ez a természetünk és teremtésünk része. Akaratunkon kívül és váratlanul jön; néha zavar minket, néha felébreszt, figyelmeztet. Néha hit és meggyőződés kérdéseiben jön; és kételyeket vet belénk. Kutatásra és az igazság megtalálására ösztönöz minket. Néha az imádság közben, az imádsággal nem összefüggő emlék formájában jön; megzavarja az imádságunkban lévő békénket és áhítatunkat. Néha ismét az imádsággal kapcsolatosan, mintha valahol hiányozna valami az imádságban; és azt hisszük, hogy valami hiányzik az imádságunkban. Néha a mosakodás közben jön, és azt hisszük, hogy van egy száraz hely a mosakodási tagjainkon, és addig mosunk, amíg el nem fáradunk. Néha a tisztaságban túlzásba vitt szigorúság formájában jön; és folyton vizsgálgatjuk a ruháinkat, a helyeket, ahol ülünk és állunk.
A példákat lehetne szaporítani. De egy dologban nyugodjunk meg: ember nem létezik kételyek nélkül; kételyek nem léteznek ember nélkül. Mert nem angyalok vagyunk! Próbák világában élünk. A sátánnal van dolgunk.
A nem létező dolgok iránti gyanakvás és ennek betegséggé válása a vesvese túlzott, azaz túlzottan érzékeny állapota. Ne adjunk teret és lehetőséget az ilyen túlzott vesvesének; ne engedjünk neki. A túlzott vesvese egyenesen betegség. De ez a betegség gyógyítható. Sőt, bizonyos értelemben a gyógyítás a mi kezünkben, a mi teljesítményünkben van. Azt, hogy hogyan lehet gyógyítani az ilyen túlzott mértékű vesvesét, Bediüzzaman Said Nursi mester a Huszonegyedik Szóban magyarázza el. Erre a mértékű vesvesére Bediüzzaman mester egyetlen mondattal azt mondja:
”
(Kényszerképzet)
Minél nagyobb jelentőséget tulajdonítasz neki, annál jobban felduzzad; ha nem tulajdonítasz neki jelentőséget, elhalványul. Ha nagyra tartod, megnő; ha lekicsinyled, összezsugorodik.”
1
Tehát a túlzottan erős kényszergondolatok gyógyítása a mi kezünkben, a mi hozzáállásunkban rejlik. Ebben az esetben, ha a kényszergondolatok túlságosan zavarnak, a vallásunk alapvető mértékeit elegendőnek fogjuk tartani, és elhallgattatjuk a kényszergondolatainkat. Például, amikor a mosdóba megyünk, összeszedjük magunkat, mondjuk felhajtjuk a nadrágszárunkat, felhajtjuk az ingujjainkat, és vigyázunk, hogy ne fröcsköljünk, amikor vizet használunk, akkor a szívünknek el kell fogadnia ezt, elegendőnek kell tartania. Ha nem tartja elegendőnek, ha még nagyobb szigorúságot akar, akkor ne hallgassunk rá, ne törődjünk vele. Ne adjunk neki jelentőséget, hogy ne duzzadjon fel. Ne növeljük, hogy ne növekedjen.
Ugyanez érvényes az imádkozásra is. Az imádkozás rekatjainak számával kapcsolatban néha kételyek, suttogások támadnak bennünk. Éppen a szalámot mondanánk, és bennünk egy kétely: Négy rekatot imádkoztam, vagy hármat? Jaj! Az imám érvénytelen lett, vagy érvényes? Pedig valójában – általában – az imánk teljes. Ebben az esetben, ha ilyen suttogásokkal gyakran találkozunk, nem szabad rájuk hallgatnunk, a szalámot kell mondanunk, és el kell fogadnunk, hogy az imánk teljes, és be kell fejeznünk az imádkozást. Tehát nem szabad hagynunk, hogy ez a suttogás betegséggé váljon. Ha először vagy nagyon ritkán találkozunk ilyen suttogással, akkor gondolkodunk, ha nem tudunk dönteni, akkor elfogadjuk, hogy hármat imádkoztunk – mert a hármasban van bizonyosság –, felállunk, imádkozunk még egy rekatot, és elvégezzük a szahiv szedzsét.
Az ember nem vonható felelősségre és nem terheli semmilyen kötelezettség az elméjében és szívében felmerülő kételyekért. Csak akkor okoz kárt, ha ez a kétely negatívan befolyásolja a hitét és cselekedeteit.
Lábjegyzetek:
1. Bediüzzaman, Szavak, 248. oldal.
További információért kattintson ide:
Mi az a kényszerképzet; tudna-e erről és az okairól felvilágosítást adni?
Üdvözlettel és imádsággal…
Kérdések az iszlámról
